Milyen jó érzés az, amikor zakatolnak a képek, a zenék, a motívumok a fejedben - minden érzékeddel érzed, benne vagy valamiben, ami elural, most nem mindig önmagad irányítod, mert elindítottál egy gondolatfolyamot, ami elkezd bedarálni, mintha vadvízi evezésen lennél, ha már benne vagy, nem olyan egyszerű kiszállni. No nem a felelősség nehéz, hanem a fel-felbukkanó dolgok, amikre nem számítottál. Elég gőgösnek tartom azt a művészi magatartást, amelyik azt mondja, gyertek, tudom, mit fogunk csinálni, és már az asztali próbáknál megmondom, honnan hová tartunk. Én minden munka kezdetén ennyit látok - van egy meder, amibe belelépünk. Hogy milyen mély, hogy mi lesz ott lenn a talpunk alatt, hogy milyen a vízhőmérséklet, hogy milyen lesz a körülmény (idő, szél, bármi), hogy lesznek-e aranyhalak és cápák a vízben, azt nem lehet előre meghatározni. Ha meg lehetne, determináltak lennénk. Ez a folyamat arra tanít, hogy rugalmasak, szemfülesek legyünk. Hogy vegyük észre a kínálkozó lehetőségeket, és azt is, ha valami eltántorítani akar, vagy idegen elemként betüremkedni. Hogy van, amikor létrehozunk, de van hogy csak kufárkodunk. Minden érzék munkába száll, így leszünk alakítókká, nem elszenvedőkké. Egy alkotást létrehozni nem más, mint önmagunkat megformázni, nem az egonkat, hanem magát az embert, ami szintén alakítható. És hogy mit tanulunk meg ebből? Hát hogy a világ is alakítható. Nem cinizmus, irónia, szarkazmus által, hanem tevékenységek során át. Nem győzöm visszaidézni Bécsy Tamás gondolatait, miszerint az ember nem attól lesz egyéniség (és szabad), hogy azt csinál, amit akar, hanem hogy sokmindent hoz létre másokra irányulóan. Hát ennek nem az alkotás a legfontosabb prototípusa?
Barabási Albert Lászlótól pedig azt tanultam, nincs olyan, hogy az ember pihen. Olyan van, hogy tevékenységet vált. Életenergiát csak tevékenységeinkből meríthetünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése