Hát, ez a nap is remekül ment, panaszra semmi ok!
Kis (70 fős) közös bemelegítéssel és játékkal indítottuk a napot, majd improvizáltunk egy nagy közöset Alderan varázslatának démonaira, ahol kisiskolás fúriák és barantások ütköztek meg egymással, majd végül igazi kemény táncos angyalok rokizták le őket a színről.
Aztán sajtótájékoztatóztunk, majd a szabadban folytattuk a munkát. Összeboronáltuk a csoportokat, csapatépítő tréningeket tartottak a Teleszterion tagjai, én pedig megkínoztam kicsit a barantásokat és a vitézlő oskolásokat, akiknek azért mégiscsak csatázniuk kell, na!
Véglegesítettük a démonok ostromát, majd a török táborral és Szulimánnal kezdtünk foglalatoskodni. Nehéz volt megértetni Gönczi Jakabbal, hogy Szulimán nem egy Scorsese-film csúcsmaffiózója, hanem uralkodó, aki nem pásztázza a földet, de a végére az egyébként mindenkinél két fejjel magasabb fiú végre kihúzta magát, és kellően intenzív jelenléttel legyalulta saját harcosait, amiért már ki tudja, hányadszor szivatta meg őket Zrínyi. Remek volt. Ja, itt ragadom meg az alkalmat, hogy eláruljam - távoli mintaként a 300 című film perzsa seregét határoztam meg a törököket játszó diákoknak.
Apropó, törökök... a nyilvános főpróba napján egy 40 fős török hagyományörző tánccsoport is érkezik, akik a bemutatóban részt vesznek, igaz, csak egy felvonulással, de a Fő Téren táncolni is fognak azokban a napokban. Ebben az a szép, hogy amikor vezetőjükkel egyeztettem, megkérdezte: "De ugye itt nem verik el a törököket?" Mert eddig csak Egerben és Budapesten voltak... :D Persze erre megkérdeztem, nagy lelkesen, tanítanak-e ott kinn náluk valamit a magyarországi hadjáratokról, amire a válasz határozott nem volt. Miért? Mert az ebben a régióban tett kiruccanás nem igazán jelentős a török történelemben. Hmm... Akkor azt mondtam, na, akkor most Pápán is elverünk titeket. :D
Tényleg érdekes, hogy ami nekünk egy meghatározó, nehéz időszak, az máshol, más léptékkel mérve csepp a tengerben. Hiába, no... igen kicsi krumplik vagyunk.
Délután megérkeztek a katolikus iskola és a Tarczy gyermekszínjátszói, akik a darab mártírhalált halt keresztény gyermekeit alakítják, és kezdetét vette a betlehemi gyermekgyilkossághoz hasonló mészárlás megkomponálása. Hihetetlen mélységekig jutottunk az áldozat témájának kérdésköreiben, ebben nagy segítségre voltak rutinosabb színjátszóink és Kása Ferenc kollégánk, aki nem volt kíméletes, rögtön belecsapott a lecsóba, és jelenlétével, tekintetével rögtön berántotta a játékba a résztvevőket. Pedig még nem volt rajta a jelmez sem. Nehéz, de szép képzárás jött Oláh Júlia (Mária) és Milus Fruzsina (népdalénekes párkányi diák) főszereplésével, de azért kell még dolgozni azon, hogy a gyerekek ne jöjjenek zavarba egy-egy tekintettől, szép pillanattól, vagy kézfogástól.
A közös próbát a törökgúnyoló vásári komédia készre komponálása zárta, annyit röhögtünk, amennyi energia még szorult belénk, és hagytuk Móczár Bencét improvizálni a jelenetben, ami sok túlzó marhaságot szült, de hát benn hagytuk, mert miért ne, szomorkodtunk ma már eleget!
A próba végén megnyúztuk a szöveges szereplőket, Rosenberg Éva lezáró szövegével kapcsolatban annyi megállapításom volt - vannak szövegek, amiket nem kell szétcincálni, mert egy az egyben életre kelnek az alkotóban. Pázmány Péter szövege éppen ilyennek ígérkezik - alaprezonanciája van László Katalinban, amit rendezőként most (vagy még) nem bolygatnék.
Zrínyivel való első részpróbáinkban Szabó Szilárdnak irányokat szabtunk. A szöveges szereplőknek nem adtam dialógikus jeleneteket, inkább monológokat mondanak, segítve a barokk irodalmi terjengősségére való utalást és nehezítve a játszó dolgát. Gonoszság, tudom. De gyönyörűek ezek a szövegek, és tessék is odafigyelni rájuk! Megbeszéltük, hogy ennek ellenére Zrínyi nem statikus figura. Látjuk félelemmel teli öregedő férfiként, lelkes harcosként, aggódó apaként, majd büszke hősként. Szilárd csak arra panaszkodott, hogy túl sokáig kell halottnak lennie az utolsó jelenetben. Hát akkor képzelje el az igazi Zrínyi helyzetét...
Summa summárum, ma is sokat beszéltünk identitástudatról, hovatartozásról, hazafias érzelmekről (cinizmus és irónia nélkül), pátoszról és kis hazánk dicső történelméről. Nem didaktikusan, csak úgy elmélázva. Szeretve azt, hogy magyarok vagyunk, és vállalva azt, hogy nyitott emberként fogunk tovább közlekedni egymás mellett. (Na jó, most talán patetikus voltam... de csakazértis őszinte!!!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése