Haladunk, haladunk...
Kis eszközbeszerző utam alatt Benkó Zsófia dolgozott a középiskolásokkal, jó kemény fizikai tréningben részesítve őket.
Persze ezek a srácok éppen abban a korban vannak, hogy nem fáradnak, csak az iskolában. :D Ők alkotják a játékban a török tábort, katonákat, ezt a kegyetlen és hitetlen ellenséget! Mivel voltak, akik szövegkönyvet sem kaptak előre, végigvettük a darabot, beállítottuk a járásaik irányait, és többször végigfutottuk a darab egészét a lejáró próba szintjén, de még így is volt, aki tanácstalanul kóválygott egy-egy jelenet után, nem tudván, mi fog éppen következni.
Ezeken jót szórakoztunk, de aztán a végére összeállt a fejükben, honnan hová is tartunk. Legalábbis remélem. Oldott volt ez a szakasz, sokat poénkodtunk, rosszalkodtunk, persze a diákok voltak rám ilyen hatással, direkt elterelik az ember figyelmét a komoly dolgokról! (Most valószínűleg sokat fogok csuklani általuk... :) ) )
De komolyra fordítva a szót, arról is beszéltünk, hogy milyen érzékeny téma ma annak kérdése, mitől vagyunk magyarok mi, magyarok. Hogy jelenleg attól szenvedünk, hogy a 60-as 70-es évek kisebbségi komplexusokkal, nyugattól és haladóbb európai országoktól való elszigeteltséggel, szocialista korlátoltsággal teli mentalitása még mindig itt lebeg körülöttünk, és hogy micsoda politikai/társadalmi erjedés tapasztalható csupán azért, mert nem tudjuk máshogy elképzelni a világ működését, mint úgy, hogy az egyéni szabadságot, a kibontakozás igényét szigorú, sőt, ellehetetlenítő korlátok közé szorítjuk. Pedig a megmondó attitűdöt valamikor fel kell váltsa végre a párbeszéd, az a fajta, amikor mindkét fél figyeli a másikat, megismeri vágyait, szokásait, elfogadja azokat, és közösen igyekeznek olyan világot kialakítani, amiben mindketten jól érzik magukat. És hogy mi köze ennek Zrínyihez? A magyar történelem kevés, de mégis elegendő jó példát kínál arra, hogy lehet a mi magyarságunkat úgy képviselni, hogy közben nyitva tartjuk a kapukat, melyeken mi is kijutunk, és mások is befelé áramolhatnak. Így volt Szent István a kereszténységgel, Mátyás király a reneszánsz befogadásával, Széchenyi István európai polgári szemléletével és vállalkozó kedvével, Hevesi Sándor az izmusok éppen dívó irányzatainak megismertetésére való törekvésével, a nyugatosok az irodalmi forradalmukkal...
A fehér-piros járólapokat, a slaggal fellocsolt bisztrók fülledtségét, a rezsón kotyogó kávék illatát, a gyárakban elfogyasztott kétdekások ízét lassan fel kell váltsa valami friss, valami mai világérzékelés, mert lehetetlen, hogy menza maradjunk, ahol mindig azt, és csak azt veszed el, amit eléd raktak.
Zrínyi biztosan más volt. Nem egyszerű, de annál üdvözítőbb utat választott. És szép útravalót hagyott fiának!
"Most mikor halállal nem tudnál használni,
Csak ezzel tartozol: élni és szolgálni.
Nem miénk a lélek, hanem az Istené,
Ne sáfárkodj vele, hagyd meg, ami övé!
Tartsd meg, fiam, magad, lesz majd nagyobb szükség,
Jövőnk nélkül nincs a hazának üdvösség.
Szükség, hogy én most itt végezzem napomat,
Mert Isten rendelte el végső órámat!
Még egyszer megméri, nézi mivoltomat,
Kövesd, amikor kell, te is nagy próbámat."
Csak ezzel tartozol: élni és szolgálni.
Nem miénk a lélek, hanem az Istené,
Ne sáfárkodj vele, hagyd meg, ami övé!
Tartsd meg, fiam, magad, lesz majd nagyobb szükség,
Jövőnk nélkül nincs a hazának üdvösség.
Szükség, hogy én most itt végezzem napomat,
Mert Isten rendelte el végső órámat!
Még egyszer megméri, nézi mivoltomat,
Kövesd, amikor kell, te is nagy próbámat."
/átirat a darabhoz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése