Szigeti képekben

RENDEZŐI LÁBJEGYZET - ÉJJEL

Éjszaka van. És elvileg nyári éjszaka. Gyakorlatilag 16 fok se. Bebugyolálva, dideregve érkeznek vissza a középiskolás segítőink, lelkesedésük töretlen, de már ott van a szemükben a "mibevágtamtejóég". De vidámak, és... alulöltözöttek. Vagy még fiatalok, és bírják a hőmérsékletet. :D

Mindenesetre nem tudtunk még kilenckor kezdeni, mert szerencsére sok fénnyel tudunk dolgozni, amelyek felrakása is idő, és a délelőtti/délutáni eső kicsit vissza is fogta a tempót.

A technikusok marha jó fejek, jó humorú emberek, ez sokat számít, mert néha anyázhatnának is az olyan hülye rendezői ötletekre, hogy "és akkor most egy-egy ponton úsztassuk vörösbe a képet, az egész csata alatt, és álljanak meg a gobók, majd minden robotlámpa álljon rá a Szulimán-Zrínyi küzdelemre, és amikor a végső döfés megvan, az ágyúdörejre már csak fejgépünk és keresztfényünk legyen". Ezzel persze semmi baj nem lenne, de mindez hajnali 2.00 órakor hangzott el, miközben már az éjjeliőr is jót aludt a kocsiban gondolván, ezek úgysem mennek el még.

És tényleg, én Kovács Mónikával negyed négyre értem haza, de még visszaugrottam egy kis kajával a technikusokhoz, mert a fények programba írása nekik még hátravolt. De nem csuklottam otthon a forró fürdő után, így gondolom, jót marhultunk közben.

Na jó, láttam, ők is élvezték a technikai játékot, színházhoz még nemigen használták a cuccot! :D

Ma pedig már nyilvános főpróba lesz, érkezik az előadás hivatalos fotósa is, Molnár László.

ILYEN VOLT

ÍGY ALAKULT

ILYEN IS LESZ BENNE

RENDEZŐI LÁBJEGYZET - A HATODIK NAPON

Borzongató érzés látni, ahogyan az előadás testet ölt. Sok apró részlet lassan kibontja a nagy egészt. Mintha belülről építenéd fel az embert, aprólékosan, vagy ahogyan Babits mondja: "ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat".

 

Azt hiszem, az ember az alkotásban a teremtést éli meg. Én legalábbis igen, és minden apró mozzanattal közelebb érzem magam valami emberfelettihez, amit mindegy, ki hogy hív.

Persze a sok lelkes segítő nélkül ez nem működne (egy ekkora produkciónál legalábbis biztosan nem).

Sok lelkes középiskolás csatlakozott hozzánk asszisztensnek, technikai segítőnek, backstage-munkálatokra, és a JMSZK dolgozói is teljes odaadással képviselik a programot, kezelve a nehézségeket és lehetőleg csírájában megoldva a konfliktushelyzeteket. Sok kompromisszummal jár ez tanárok, szülők és iskolák részéről, és ahhoz képest, hogy mennyien vagyunk, alig akad pár elégedetlen hang. Remélem, utólag ezeket is elnyomja majd az az érzés, amit jó esetben megélünk, amikor egy nehéz, de szép munkát hagyunk magunk mögött.
Jelmezeztünk, díszleteztünk, táncoltunk, rögzítettünk, felépült a színpad, a nézőtér, és este még fényezés vár ránk. A mai szabadtéri próbát sajnos elmosta az eső, de remélem, kieste magát, és holnap-holnapután semmi zűr nem lesz már! Várom... nagyon... :D

RENDEZŐI LÁBJEGYZET - ÖTÖDIK NAP UTÁN

Vasárnap koreográfiák születtek a nagy csatajelenethez Benkó Zsófia közreműködésével, és közben megjártam a POSZT-ot a Türrös diákokkal készített Senák-előadásunkkal. Nyolc órányi vezetés, kiütve alvás után reggel azzal nyitottunk, hogy megint jól összeboronáltuk a srácokat egy kis közös tréning erejéig.

Aztán nagyjelenetet kovácsoltunk a csatához. Nem egyszerű egymás után rakosgatni azt, ami majd párhuzamosan zajlik, a fejedben össze kell álljon a kép, és tudnod kell, milyen hatása lesz azoknak az elemeknek, amiket majd egybe fogsz mosni.

A srácok nagyon élvezték a közös munkát, akinek eddig nem volt színészi vénája, annak implantáltunk! :D

Lassan elkészült a végleges tracklist, a zenékkel egészen jól állunk. A díszleteket folyamatosan festik a Ramazurisok, és holnap már jelmezt is öltünk (már akinek lesz).

Az ilyen pályázatoknál nem lehet díszletre, kellékre és jelmezre pályázni. Nem színházról szólnak ugye, hanem iskolán kívüli elfoglaltságról. Ezért egyrészt megpróbálunk abból főzni, ami van, másrészt erre fordítunk minden egyéb bevételt, ami ehhez a tevékenységhez kötődik. Hogy miért? Mert szerintem megéri. Ha másért nem, hát azért, mert megélheted, hogy szintet léptél, együttműködésre késztettél mindenkit egy produkció erejéig, és egy héten át merülhettél el abban, amit szívesen csinálunk.

És meg persze azért, mert hátha lesz folytatás.

Rendezői lábjegyzet - Szubjektív kör a körülményekről

Erről a témáról nehéz úgy írni, hogy ne sérts meg senkit.
De azért megér egykört.
Mert ezzel is szembesül(het)sz, ha nekifogsz valaminek.

Szóval szerintem nálunk az a helyzet, hogy volt egyszer, hol nem volt, volt egy népművelő propaganda, amikor ez valakinek valamiért fontos volt, és akkor sok-sok szocialista szellemben felépült intézmény lett kiszolgálója az akkori ideológiai rendszernek. Aztán jött egy nagy erjedés, és hirtelen az, ami addig fontos volt, nem lett annyira fontos, sőt nyűg lett. A sok iskolai gála, ünnepség, amatőr mozgalmak rendezvényei, ifjúsági kezdeményezések, és a többi... Az egykori népművelő propagandának fontos volt, hogy ezekhez minden meglegyen, hiszen nevelték a maguk neveltjeit.

Mára minden ehhez tartozó eszköz lerongyolódott, mint a panelházak és a hirtelen lelkesedésből felhúzott gyárak és ipartelepek többsége.
És eluralt mindent az "EZEKNEK JÓ LESZ" elve.

És alig páran veszik észre, hogy a ma ifjúsága szeretne mindent újrafogalmazni önmaga számára. Ifjúság? a harmincas generáció is ebben sínylődik - nincs hol és nincs miből. És nincs kikkel és nincs miért és kiknek.

A Barokk Forgatag sikeresen vonta be Pápa városának vezetését, valamint az EU-t a támogatók sorába, de az ezen felül biztosított (tudod, a már meglévő) eszközök mégis, valahogy iderángatják körénk a közönyt, és ami a legrosszabb, az igénytelenséget. Amikor azzal szembesülsz, hogy a színpad, amit eléd tesznek nem is akkora, nem is olyan minőségű, sőt, rozsdás, szakadt... hogy a szemből jövő fény annyi, amennyi, nem lesz több, ha beledöglesz, akkor sem, mert ennyi van, a fotós meg ha jön, vakuzzon, miért nem jelentkezett be előbb...

Az egyik oldalról a lelkes támogatók, a másik oldalról a nihil, ahol az olcsó falunap és a színház között nincs határ, mert ez is az egyszerű emberé, meg az is az egyszerű emberé.

De tudod, mit? Még így is azt mondom, nem számít! Büszke vagyok. Büszke vagyok olyankor, amikor egy kis közösség bevállal valamit, és kitart mellette. Hogy imádnivaló, ahogy a gyerekek közös munkával létrehoznak valamit, és közben egymást figyelik, sőt, néha meg is tetszenek egymásnak, meg össze is kapnak, meg nem tudják, mikorra kell jönni, de azért mindig ott vannak időben. Jó látni, ahogy az egymást nem ismerő, korban/gondolkodásban oly távol lévő világok hirtelen közelebb húzódnak egymáshoz. Jó megélni mindazt, amit az éppen választott előadás témájában, érzelmi világában felvet. Jó látni, ahogy a káoszból rend kovácsolódik, és létrejön valami, ami addig nem volt. Vagyis jó közösen munkálkodni.

És a körülmények? Ugyan már... Csakazértis... üzenem a letűnt világok képviselőinek, akik úgy gondolják, "EZEKNEK JÓ LESZ" - igazuk van. Jó lesz. De ezt nem nektek köszönjük!
 

RENDEZŐI LÁBJEGYZET - A HARMADIK NAP UTÁN

Haladunk, haladunk...

Kis eszközbeszerző utam alatt Benkó Zsófia dolgozott a középiskolásokkal, jó kemény fizikai tréningben részesítve őket.

Persze ezek a srácok éppen abban a korban vannak, hogy nem fáradnak, csak az iskolában. :D Ők alkotják a játékban a török tábort, katonákat, ezt a kegyetlen és hitetlen ellenséget! Mivel voltak, akik szövegkönyvet sem kaptak előre, végigvettük a darabot, beállítottuk a járásaik irányait, és többször végigfutottuk a darab egészét a lejáró próba szintjén, de még így is volt, aki tanácstalanul kóválygott egy-egy jelenet után, nem tudván, mi fog éppen következni.

Ezeken jót szórakoztunk, de aztán a végére összeállt a fejükben, honnan hová is tartunk. Legalábbis remélem. Oldott volt ez a szakasz, sokat poénkodtunk, rosszalkodtunk, persze a diákok voltak rám ilyen hatással, direkt elterelik az ember figyelmét a komoly dolgokról! (Most valószínűleg sokat fogok csuklani általuk... :) ) )

De komolyra fordítva a szót, arról is beszéltünk, hogy milyen érzékeny téma ma annak kérdése, mitől vagyunk magyarok mi, magyarok. Hogy jelenleg attól szenvedünk, hogy a 60-as 70-es évek kisebbségi komplexusokkal, nyugattól és haladóbb európai országoktól való elszigeteltséggel, szocialista korlátoltsággal teli mentalitása még mindig itt lebeg körülöttünk, és hogy micsoda politikai/társadalmi erjedés tapasztalható csupán azért, mert nem tudjuk máshogy elképzelni a világ működését, mint úgy, hogy az egyéni szabadságot, a kibontakozás igényét szigorú, sőt, ellehetetlenítő korlátok közé szorítjuk. Pedig a megmondó attitűdöt valamikor fel kell váltsa végre a párbeszéd, az a fajta, amikor mindkét fél figyeli a másikat, megismeri vágyait, szokásait, elfogadja azokat, és közösen igyekeznek olyan világot kialakítani, amiben mindketten jól érzik magukat. És hogy mi köze ennek Zrínyihez? A magyar történelem kevés, de mégis elegendő jó példát kínál arra, hogy lehet a mi magyarságunkat úgy képviselni, hogy közben nyitva tartjuk a kapukat, melyeken mi is kijutunk, és mások is befelé áramolhatnak. Így volt Szent István a kereszténységgel, Mátyás király a reneszánsz befogadásával, Széchenyi István európai polgári szemléletével és vállalkozó kedvével, Hevesi Sándor az izmusok éppen dívó irányzatainak megismertetésére való törekvésével, a nyugatosok az irodalmi forradalmukkal...

A fehér-piros járólapokat, a slaggal fellocsolt bisztrók fülledtségét, a rezsón kotyogó kávék illatát, a gyárakban elfogyasztott kétdekások ízét lassan fel kell váltsa valami friss, valami mai világérzékelés, mert lehetetlen, hogy menza maradjunk, ahol mindig azt, és csak azt veszed el, amit eléd raktak.

Zrínyi biztosan más volt. Nem egyszerű, de annál üdvözítőbb utat választott. És szép útravalót hagyott fiának!

"Most mikor halállal nem tudnál használni,
Csak ezzel tartozol: élni és szolgálni.
Nem miénk a lélek, hanem az Istené,
Ne sáfárkodj vele, hagyd meg, ami övé!
Tartsd meg, fiam, magad, lesz majd nagyobb szükség,
Jövőnk nélkül nincs a hazának üdvösség.
Szükség, hogy én most itt végezzem napomat,
Mert Isten rendelte el végső órámat!
Még egyszer megméri, nézi mivoltomat,
Kövesd, amikor kell, te is nagy próbámat."

/átirat a darabhoz/

Rendezői lábjegyzet - reggel is ezzel kelek

Milyen jó érzés az, amikor zakatolnak a képek, a zenék, a motívumok a fejedben - minden érzékeddel érzed, benne vagy valamiben, ami elural, most nem mindig önmagad irányítod, mert elindítottál egy gondolatfolyamot, ami elkezd bedarálni, mintha vadvízi evezésen lennél, ha már benne vagy, nem olyan egyszerű kiszállni. No nem a felelősség nehéz, hanem a fel-felbukkanó dolgok, amikre nem számítottál. Elég gőgösnek tartom azt a művészi magatartást, amelyik azt mondja, gyertek, tudom, mit fogunk csinálni, és már az asztali próbáknál megmondom, honnan hová tartunk. Én minden munka kezdetén ennyit látok - van egy meder, amibe belelépünk. Hogy milyen mély, hogy mi lesz ott lenn a talpunk alatt, hogy milyen a vízhőmérséklet, hogy milyen lesz a körülmény (idő, szél, bármi), hogy lesznek-e aranyhalak és cápák a vízben, azt nem lehet előre meghatározni. Ha meg lehetne, determináltak lennénk. Ez a folyamat arra tanít, hogy rugalmasak, szemfülesek legyünk. Hogy vegyük észre a kínálkozó lehetőségeket, és azt is, ha valami eltántorítani akar, vagy idegen elemként betüremkedni. Hogy van, amikor létrehozunk, de van hogy csak kufárkodunk. Minden érzék munkába száll, így leszünk alakítókká, nem elszenvedőkké. Egy alkotást létrehozni nem más, mint önmagunkat megformázni, nem az egonkat, hanem magát az embert, ami szintén alakítható. És hogy mit tanulunk meg ebből? Hát hogy a világ is alakítható. Nem cinizmus, irónia, szarkazmus által, hanem tevékenységek során át. Nem győzöm visszaidézni Bécsy Tamás gondolatait, miszerint az ember nem attól lesz egyéniség (és szabad), hogy azt csinál, amit akar, hanem hogy sokmindent hoz létre másokra irányulóan. Hát ennek nem az alkotás a legfontosabb prototípusa?

Barabási Albert Lászlótól pedig azt tanultam, nincs olyan, hogy az ember pihen. Olyan van, hogy tevékenységet vált. Életenergiát csak tevékenységeinkből meríthetünk